Fábián Gyula

Ingem hinak Fábián Gyulának,
Ingem soroztak bé katonának,
Kardot kötnek az én ódalamra,
Sárga szíjút karcsú derekamra.

„Anyám, anyám, csak azt engedje meg,
Szíp babámnak koszorút köttessek
Vaj szegfübül, vaj majoránnábúl,
Vaj a szívem belső fájdalmábúl!”

„Fiam, fiam, én azt nem engedem,
Szegén kislányt ne hozz ide nekem,
Szegén kislányt ne hozz a házamhoz,
Ne hozz szígyent grófi családomhoz.”
 
„Anyám, anyám, csak aztat ne mondja,
Szíp babámat szeginnek ne hívja,
Mert én egy gróf, de ő egy árva lány,
Az én szívem csakis ilyent kíván.”

Szegény Gyula kiment a kiskertbe,
Le is ült a diófa tövibe,
Fájó szívvel feltekint az égre,
Hogy is legyen életének vége.

Egyet robbant, már Gyulának vége,
Mind elfojt az ő szép piros vére,
Édesanyja kifut a kiskertbe,
Ottan látta Gyuláját leesve.

Édesanyja eljajdítja magát,
Mikor a földön meglátta fiát.
„Édes fiam, mit csináltál magad,
Életedet egy lányért áldoztad?”

Az árva lány kiníz az ablakon,
Most kísirik Gyulát ravatalon,
Most mondják meg a Gyulám anyjának,
Grófkisasszonyt válasszon fiának.

Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kík ibolya lenni!
Kík ibolya Gyulám sírkertjébe,
Hogy tűzzen fel szerelmes szívébe.

Az árva lány bemegy a sírkertbe,
Leborul a sírhalom elébe:
„Gyulám, Gyulám, szívemnek reménye,
Nálad nékül nincs a napnak fénye.
 
Nincs a napnak fényes ragyogása,
Bús szívemnek megvigasztalása,
Mind azt mondják: nincs csillag az égen,
Mér’ tették bé Gyulámat a földbe.”

A szerelmesétől társadalmi helyzete miatt tiltott és ezért a halálba menekülő legény itt közölt balladájának első versszaka más népköltési darabokból idekerült részletnek látszik. A tragikus öngyilkosság indítóokának azonos volta — egészen távolian — klasszikus balladáink közül a Kádár Kata balladájával rokonítja ezt a folklórdarabot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 639.)