Este van már, alkonyodik

Márton János füzetéből

Este van már, alkonyodik,
Sűrű erdő sötétedik.
Abba van egy olyan betyár,
Ki száz emberrel szembeszáll.

Elől menyen Jáger Jóska,
Utána megy Korhely Pista.
- Jáger Jóska, ne lőj agyon,
Pej paripám neked adom.

- Nem kell nekem pej paripa,
Vagyon sok az istállókba,
Nyolcat is hozok hajnalra.

Szűk a szeredai utca,
Midőn végigmegyek rajta,
Egyszer csak azt veszem észre,
Kilenc zsandár áll előttem

- Csendör urak, mit akarnak,
Talán vasazni akarnak?
- Nem akarunk mi vasazni,
Sárga csikót kéne venni.

- Sárga csikó nem eladó,
Nem csendörök alá való,
Mert ha arra csendör ülne,
Még a madár is rab lenne.

Szeredai ruhabótba
Bément oda Jáger Jóska.
Bément oda Jáger Jóska,
Kisasszonyi tunikába.

Ezt az úrfi nem gondolta,
Kisasszonynak szólította:
- Mi tetszik, a vásárfia?

- Nekem olyan selyemkendő,
Melynek ára nyolcszáz pengő.

Kijött innen Jáger Jóska,
Felírta a bótajtóra:
- Itt vásárolt Jáger Jóska,
Kisasszonyi tunikába.

Jáger Jóska nagy betyár volt,
Kinek koporsója nem volt.
Egy nagy fekete ruhába
Betették a föld gyomrába.

  Erdélyi János miután felsorakoztatta kora leghíresebb betyárjainak nevét, azt írta: „Ezek a pusztai költészet fő hősei, s vajjon szabad-e kérdezni, hogyan bírják ezek annyira a nép szeretetét, hogy míg a történet emberei felejtvék, róluk híven él az emlékezet?  (Erdélyi János II. 1847. 453.)
  Veres Péter 1943-ban szintén visszatekintett a betyárok életére: „Elég baj az egy nemzetnek - írta -, ha az ilyen emberei nem tudnak becsületes úton érvényesülni, és pusztai szegénylegényekké, erdei zsiványokká, kocsmai verekedőkké válnak. Hiba van ott a rendszerben. Gondoljunk csak vissza, a híres rablók mindig az elnyomatás szomorú korszakában születtek. Sobri Jóska, Bogár Imre, Rózsa Sándor úgyis, mint élő emberek, úgyis, mint a parasztság képviseletében élő hősök a Ferenc császár idejében nőttek nagyra… Más körülmények között a 19. század nagy rablói is vagy jó katonák, vagy népvezérek, avagy talán kitűnő közigazgatási vezetők lettek volna. Vezérnek születtek, de csak rablóvezérek lehettek. A seregük pedig zsellérekből, földnélküli jobbágyokból állott. Ezek szerették, ezek rejtegették, ezek védelmezték őket”. (Veres Péter 1943. 11.)
  Ehhez még hozzá kell tennünk azt, amit Vargyas Lajos fogalmazott meg: „Ez a költészet sehol másutt nem ismeretes, ez a magyar parasztság 19. századi forrongásának, betyárvilágának költői terméke. Nagy költészet, amely széles skáláját fogja át az emberi szenvedésnek, a kétségbeesésnek, a dacos lázadásnak, a hatalom leleplezésének és a halál előtt való végső megrendülésnek”.  (II. 1976. 744.)
  Nemrég külön kötet jelent meg a betyárokról, amelynek előszavában Küllős Imola írta: „A szájról szájra terjedő dalokban, balladákban a pásztortüzek mellett, tollfosztóban, fonóban, dohánycsomózáskor és kukoricafosztáskor elhangzó betyártörténetekben a betyárok egyarcú, egyforma gondolkozású és magaviseletű legendás hősökként jelennek meg, akiket az Isten is azért teremtett, hogy a szegények jogaiért valaki kiálljon, nehéz sorsukon - ha ideig-óráig törvénysértő módon is - valaki könnyítsen”. (Küllős Imola 1988. 5.)

(Albert Ernő 2004: 318-319.)