Elbujdosom, megpróbálom
Elbujdosom, megpróbálom,
Ha élveszek sem lesz károm,
Ingem úgy sincs, ki sajnáljon,
Ki értem könnyet hullajson,
Elbujdosnám, de nincs kivel,
Kenyerem sincsen amivel,
Kérnék kölcsön, de nem kapok,
Mert tudják, hogy szegény vagyok.
Én elmegyek közületek,
Mert köztetek nem élhetek,
Valahára visszatérek,
Még kapjak meg belőletek.
Édes rózsám: vigy el veled,
Ne hadd elmaradjak tőled,
Mert ha elmaradok tőled,
Megszakad a szivem érted.
Elvinnélek, de nem lehet,
Mert idegen földre megyek,
Mert az utak nagyon hosszak,
S a vizek es megáradtak.
Mennyi hosszú útnak pora,
Én szivemnek annyi búja;
Mennyi nagy árvíznek köve,
Két szememnek annyi könnye.
Hasadj meg, szívem, kettőbe,
Hogy vigyenek temetőbe,
Hasadj meg, szívem, haljak meg,
Az egész világ tudja meg.
E szép, régies búcsúéneknek hangulati rokonait a XVII. század elejétől ismert, elválást sirató énekeinkben és újabban is felfedezhetjük, de vele kétségtelenül egyező változatot nem ismerünk.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 646.)