Éfiú leány, kegyes

Vót eccer s eccer a régi verekedések idején egy szép leány, s annak vót két gyermeke s egy kéncses ládája. S hogy verekedés vót, posztították el a gyermekeket, ölték meg, a vagyonságot vették el. Sírni kezd az éfjú leány, kegyes: „Ha ingemet megkapnak, mit tudok csinyálni. Ez a két gyermekem van s ez a kéncses ládám. Ha el találják venni, miből tudok én megélni.” Gondolta magába: fussanak el bé az erdőbe. Felkele egy jó regvel, felkőti a gyermekeit, útnak indultak. Bémennek a nagy rengeteg erdőbe. Elé fognak egy nagy setét úton. Hát miha hallaná lovak dobogását. Gondolta magába: most lefogják s elviszik a kéncses ládáját.
A jobb vállán vitte a kéncses küsládáját, s a bal vállán vitte futkosó kisfiát. Csakhamar leteszi a kicsi fiát. Keservesen sírt a kicsi fia, könyörgött neki. Ő azt gondolta, ha a kicsi fiát leteszi, el tud futni a kéncsivel. Sírt, könyörgött a kicsi fia: „Anyám, édesanyám, ne hagyjon el ingem ebbe a setét erdőbe. Csak azt engedje meg: fogjam a küs ujját, s mennyek el kend után.” „Nem kellecc, nem kellecc, futkosó küsfiam. Az erdei vadak legyenek apáid s az égi madarak legyenek anyáid.” „Anyám, édesanyám, ne kérj átkot reám, met az anyai átok megfogja gyermekit. Bárcsak azt engedd meg, míg szememvel látlak, mennyek el utánnad.” De még reá se nézett. „Az égi madarak legyenek anyáid, s az erdei vadak szerteszaggassanak! S a te húsocskádat ágról ágra hánnyák! Az égi madarak véredbe feredjenek!” Ott hatta a kicsi fiát, s ment elébb a leányával s a kéncses ládájával.
Elébb mintha esment hallta vóna lovak dobogását. Hamar meg es gondolta, hogy most hagyja el leányát. „Maradj itt, leányom, met nekem nem kellecc többet!” Sírni kezdett a leánya: „Anyám, édesanyám, mét nem hattál el ott a testvérkém mellett. Ha bár ketten lettünk lenne minden nehézségbe.” De a leány nem akart maradni el tőle, mind ment utána. Visszaszidta. Azt gondolta, ha őt es elhagyja, elszabadul a kéncses ládájával. A leányocska leült egy fa tövire, sirogatni kezdett. Kérte a jó Istent, kapja meg testvérit. Az asszony csak ment elébb a kéncses küs ládájával. Há mikor nézi: fut vele szembe egy tehen. Az idei bornyát szarva között hozta, a tavalyi bornyát maga után hítta. Megállott az asszony, sírni kezdett: „Istenem, Istenem, ez es ellenségtől fut, s méges nem hagyja a bornyát. Hát én lelkes állat, hogy tudtam elhagyni?” Letette a kéncsit egy magos törfa alá, s visszatére: kerejse meg gyermekeit. Mikor visszamene, se leánka, se gyermek. Az erdei vadak mind esszeszaggatták, s az égi madarak vérikbe feredtek. Visszatért a kéncses ládájához. Há mikor menyen vissza, a kéncses láda suhutt. Leült a fa tövire, sírni kezdett. Mondta magába: „Csak az Isten vert meg ingem. Hogy tudtam elhagyni az én gyermekeimet. Istenem, Istenem, immá’ merre mennyek? Se gyermekeim nincsenek, se kéncses ládám nincs.” Kisírta magát egy fa tövin, elment s felakasztotta magát egy fára. S az ő húsát es úgy szaggatták szét az erdei vadak. Mit kívánt az ő gyermekeinek, ahogy ő megátkozta vót, úgy halt meg ő es.

L. a 13—17. balladaváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)