Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Éfiú leány, kegyes


Gyűjtő: Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje: 1959
Gyűjtés helye: Rácsila
Közlő: Kallós Zoltán
Közlés ideje: 1971
Megjelenés helye: Kallós Zoltán 1971: 595-596/260. sz.

Szöveg

Vót eccer s eccer a régi verekedések idején egy szép leány, s annak vót két gyermeke s egy kéncses ládája. S hogy verekedés vót, posztították el a gyermekeket, ölték meg, a vagyonságot vették el. Sírni kezd az éfjú leány, kegyes: „Ha ingemet megkapnak, mit tudok csinyálni. Ez a két gyermekem van s ez a kéncses ládám. Ha el találják venni, miből tudok én megélni.” Gondolta magába: fussanak el bé az erdőbe. Felkele egy jó regvel, felkőti a gyermekeit, útnak indultak. Bémennek a nagy rengeteg erdőbe. Elé fognak egy nagy setét úton. Hát miha hallaná lovak dobogását. Gondolta magába: most lefogják s elviszik a kéncses ládáját.
A jobb vállán vitte a kéncses küsládáját, s a bal vállán vitte futkosó kisfiát. Csakhamar leteszi a kicsi fiát. Keservesen sírt a kicsi fia, könyörgött neki. Ő azt gondolta, ha a kicsi fiát leteszi, el tud futni a kéncsivel. Sírt, könyörgött a kicsi fia: „Anyám, édesanyám, ne hagyjon el ingem ebbe a setét erdőbe. Csak azt engedje meg: fogjam a küs ujját, s mennyek el kend után.” „Nem kellecc, nem kellecc, futkosó küsfiam. Az erdei vadak legyenek apáid s az égi madarak legyenek anyáid.” „Anyám, édesanyám, ne kérj átkot reám, met az anyai átok megfogja gyermekit. Bárcsak azt engedd meg, míg szememvel látlak, mennyek el utánnad.” De még reá se nézett. „Az égi madarak legyenek anyáid, s az erdei vadak szerteszaggassanak! S a te húsocskádat ágról ágra hánnyák! Az égi madarak véredbe feredjenek!” Ott hatta a kicsi fiát, s ment elébb a leányával s a kéncses ládájával.
Elébb mintha esment hallta vóna lovak dobogását. Hamar meg es gondolta, hogy most hagyja el leányát. „Maradj itt, leányom, met nekem nem kellecc többet!” Sírni kezdett a leánya: „Anyám, édesanyám, mét nem hattál el ott a testvérkém mellett. Ha bár ketten lettünk lenne minden nehézségbe.” De a leány nem akart maradni el tőle, mind ment utána. Visszaszidta. Azt gondolta, ha őt es elhagyja, elszabadul a kéncses ládájával. A leányocska leült egy fa tövire, sirogatni kezdett. Kérte a jó Istent, kapja meg testvérit. Az asszony csak ment elébb a kéncses küs ládájával. Há mikor nézi: fut vele szembe egy tehen. Az idei bornyát szarva között hozta, a tavalyi bornyát maga után hítta. Megállott az asszony, sírni kezdett: „Istenem, Istenem, ez es ellenségtől fut, s méges nem hagyja a bornyát. Hát én lelkes állat, hogy tudtam elhagyni?” Letette a kéncsit egy magos törfa alá, s visszatére: kerejse meg gyermekeit. Mikor visszamene, se leánka, se gyermek. Az erdei vadak mind esszeszaggatták, s az égi madarak vérikbe feredtek. Visszatért a kéncses ládájához. Há mikor menyen vissza, a kéncses láda suhutt. Leült a fa tövire, sírni kezdett. Mondta magába: „Csak az Isten vert meg ingem. Hogy tudtam elhagyni az én gyermekeimet. Istenem, Istenem, immá’ merre mennyek? Se gyermekeim nincsenek, se kéncses ládám nincs.” Kisírta magát egy fa tövin, elment s felakasztotta magát egy fára. S az ő húsát es úgy szaggatták szét az erdei vadak. Mit kívánt az ő gyermekeinek, ahogy ő megátkozta vót, úgy halt meg ő es.



Megjegyzés

L. a 13—17. balladaváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)