Búsul a magyar

1. Búsul a magyar
Hona állapotján,
De rejti könnyeit,
Nem panaszol gyáván. ||

2. Nézi az új osztályt,
Árpádnak hős honát,
Keserűn kacag föl,
Ajkába haragvan[!].1

3. A magyar hallgat
Fészkéből kiverve,
Kardjára düttne[!],2
Az is el van szedve.

4. Mint villámütött sírt[!]
Aldozos3 hidegen,
Mintha seb sem volna
A roncsolt keblébe.

5. A magyar lelke
Kossuthba letéve,
Koronával együtt
Más országba méne.||

6. Vele ment Dembetzki,
Battyani, Bém s Pertzel,
Még egy néhány ezer
Magyar, oláh s lengyel.

7. Visszajönnek ők még
Rákos szent terére,
A szabad népeknek
Sergitől kísérve.

8. Újból fölépítik
Az ősi magyar hont,
Mit árulás többé
És márvány4 meg nem ront.

9. A kegyetlen népek,
Szász és a horvát,
Érdembért kérnek
Mint kislelkű szolgák. ||

10. A szász Szászországot,
Az oláh Dáciát,
A rác Vajdaságot,
A horvát Slaviát.

11. Ama hű faratzia5
Csak üdőtt csatázik,
Az magyar, az lengyel
Szabadságra vágyik.

12. A magyar jobb lététt6,
A német hütiért,
Oda se is adná
Száz büszke fejdelmért.

13. A magyar úgy sóhajt
Kossuth és Bém után,
Mind a német lelke
Magyar hazánk után.||

14. Végre azt kiáltja
A magyar világa:
Elbutt a világnál
Dicső liliom Magyar hazánk után[?].

1. [Félreértett szó: harapván]

2. [Félreértett szó: ütne]

3. [Félrehallott vagy rosszul másolt szó az Áll dacos szókapcsolat helyett.]

4. [Félrehallott vagy rosszul másolt szó az ármány helyett]

5. [Rosszul leírt szó: francia]

6. [létért]

187. Búsul a magyar (Torockó)
Lelőhely: AKKvár–MsU 1212: számozatlan lapok.
 A változat két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt azért, mert benne érdekesen keverednek a Búsul a lengyel tipikus seregszemle-strófái a Búsul a magyarnak azokkal a részleteivel, melyek a „kegyenc-népek” aspirációit taglalják. Emellett feltűnik benne két teljesen új záróstrófa, melyek a többi változat egyikében sem fordulnak elő.
 Másrészt olyan szempontból is fel kell figyelnünk erre a változatra, mert írásmódja után ítélve feltehetően kevés iskolázottságú személy énekeskönyve őrizte meg a szöveget, aki a versnek bizonyos szavait, fordulatait nem értette vagy nem ismerte, s ennek következtében értelmetlen szavak/sorok kerültek a versbe. Így lett az Áll dacos hidegen verssorból Aldazos hidegen, az Ajkába harapván sorból Ajkába haragvan, a villámütött szírtből, villám ütött sirt, a kegyenc népekből kegyetlen népek vagy az ármányból márvány. De az is lehet, hogy másolta a szöveget és nem tudta kibetűzni a számára ismeretlen fogalmakat hordozó szavakat, s innen adódnak a torzulások. A másolás ténye annál inkább feltételezhető, mivel egy másik énekeskönyvben megtaláltuk ennek a szövegnek a hasonmását – ugyanazokkal az elírásokkal/félrehallásokkal. Bizonyságul közöljük az AKKvár–MsU 1838 kéziratos énekeskönyv 16–18. lapján található szöveget betűhű másolatban:

1. Busul a magyar
Honnan álapotyán
Derejti kőnyeit
Nem panaszol gyáván.

2. Nézi az uj osztájt
Árpádnak hős honnát
Keserűn katzag föl
Aj kába harapván.

3. A magyar halgat
Fészkiből kiverve
Karjára[!] ütne
Az is el van szedve.

4. Mint vilám űtőt szirt
Aldazos hidegen
Mint ha sebe sem volna
A rontsolt keblében.

5. A madár[!] lelke
Kosutba letéve
És a koronával
Más országba menne.

6. Velle ment Démbetzki
Bettyáni Bémsperczel
Meg egy nehány ezer
Magyar olosz[!] lengyel.

7. Visza jőnek ők még
Rákos szenterére
A szabad népeknek
Sergétől kisérve.

8. Ujbol felépitik
Az ősz i magyar hont
Mint árulás többé
És márvány még nemront.

9. A kegyetlen népek
Szász és horvát
Erdem kernek
Mint kis lelkű szolgát

10. A szász szász országát
Az olá Datziát
A rátz Vajdaságát
A horvát slaviát.

11. A dőlfős frantzia
Csak űdől csatázik
A magyar az lengyel
Szabad cságra vágyik.

12. A job magyar letét
A német hitiért
Oda se is adná
szász bértzi fejedelmért.

13. A magyar ugy suhajt
Kosut és bémután
Mint a német lelke
Magyar hazánk után.

14. Végre azt kiáltya
A magyar világa
Elbut a világnak ditső lilioma
Magyar hazánk után.

H. n., é. n., gy. n.

 A két különböző énekeskönyvben, két különböző kéz által rögzített, csaknem szóról szóra egyező két szöveg az önkényuralmi korszak tiltott politikai közköltészetének terjedési módjáról is árulkodik: dugva, titokban másolgathatták ezeket a szövegeket, másként ugyanis aligha képzelhető el, hogy a két különböző énekeskönyvben ugyanazok a félreértett szavak, ugyanazok az értelmetlen verssorok, ugyanazok a ritmushibák fordulnak elő, sőt, azonos módon, nem a szóhatárok, hanem a ritmizálás szerint tagolják néhol a verssorokat. Mindebből arra következtethetünk, hogy vagy egyik a másikéról másolta a szöveget, vagy mindkettő egy közös forrásra megy vissza, egy olyan forrásra, melyet feltehetően hallás után írtak le, s amelyben a fent említett nyelvi gyarlóságok már mind megvoltak.
 Az egymásról másolás gyanúját az is erősíti, hogy a Kanyaró-hagyatékból előkerült egy harmadik filológiai változata is ennek a szövegnek, melyben nagyjából megismétlődnek ugyanazok az elírások/félrehallások, mint az előbbi kettőben. (L. AKKvár–MsU 2105. számozatlan lapok a 268. lappal végződő és a 269. lappal kezdődő kötegek között. A vers második lapjának hátoldalán Kanyaró bejegyzése: „Torockó, 1862. Czupor Fer.”

(Olosz Katalin jegyzete; Kanyaró 2015: 724–727.)