Barcsai

Majlát (Pozdor) János, 61 éves

– Édesapám uram, édesapám uram,
Édesanyám asszony Barcsait szereti.

– Ne hidd, jámbor uram, ne hidd, jámbor uram,
Mer részeg a gyermek, nem tudja, mit beszél.

Elment hosszú jútra, országot kerülni,
Visszatére onnan, visszatére onnan.

– Nyiss ajtót, feleség, nyiss ajtót, feleség!
– Mindjár nyitok, mindjár, kedves jámbor uram!

Várjál, jámbor uram, vándoron-szín szoknyám
Hadd vessem nyakamba, hadd vessem nyakamba.

Nem várhatta vége-hosszát, bérúgta ja ház ajtóját,
Nem várhatta vége-hosszát, bérúgta ja ház ajtóját.

– Mit eszünk, feleség, mit eszünk, feleség?!
– Ott van az asztalon a borsos malachús.

– Nem kell nékem, nem kell senki maradékja,
Csak a nagy ládából dió és mogyoró!

Hozzátok, gyermekek, a nagy láda kócsát,
Hozzátok, gyermekek, a nagy láda kócsát!

Nem várhatta vége-hosszát, bérúgta ja lád’ ódalát,
Kifordult Barcsai, kifordult Barcsai.

– Két kérdésem vagyon, jámbor feleségem,
Két  kérdésem vagyon, melyiket választod:

Húsvágó tőke lész,
Vagy pediglen tizenkét asztali vendégnek
Vígan gyertyát tartasz?!

– Vígan gyertyát tartok, vígan gyertyát tartok.
– Hozzátok, gyermekek, a viaszos vásznot,

Lábánál megkezdjük, fejéig tekerjük,
Fejénél meggyújtsuk, talpáig égessük!

1–2. A megégetett asszony (Barcsai) I–II.

Mai kutatóink véleménye szerint „a magyar folklór egyik halhatatlan remekműve”. Mindössze hét változatban ismertük, most két újabb variánsát sikerült lejegyeznem. Seprődi János is megtalálta Kibéden: 1907-ben jegyezte le a 46 éves Ötves (Pozdor) Mártontól, majd 1912-ben közölte, dallamával együtt (Seprődi, 1974: 361.; Marosszéki, 1912: 229.).

            Seprődinek még alkalma volt a szó igazi értelmében élő balladaéneklést hallania.

            Nos, közel hetven év múltán a mai gyűjtőnek már nem lehetett része ebben az élményben. Sőt, a ballada utolsó, a nép emlékezet legmélyén élő változatait is csak hosszas és kitartó keresés után sikerült megtalálnia. Az 1964-ben lejegyzett variáns (2. sz.) énekese ezúttal éppen Seprődi adatközlőjének a fia, a 61 éves Majlát (Pozdor) János. A balladát még gyermekkorában tanulta az édesapjától, akitől nemegyszer hallotta emlegetni, hogy „…ezt a régi éneket még Seprődi tanár úr is leírta.” Az adatközlő gyermekkora óta egyszer sem énekelte. „Nem foglalkoztam véle” – mondta. Valóban, meglett férfikorú fiaitól már hiába érdeklődtem az ének felől, nem tudtak belőle elmondani egyetlen sort sem. „Ma más nóták járnak” – nyilatkozták a gyermekei.

            A balladát 1210 személytől – a falu lakosságának mintegy felétől – is kikérdeztem. A kimutatás „Könyvből tudják” rovatában például 43-an szerepelnek, s jórészt mind fiatalok: nyilván iskolai tanulmányaik során, a faluba eljutott balladagyűjteményekből szereztek róla tudomást. Harmincan vannak, akik hallottak ugyan róla, de reprodukálni belőle már semmit sem tudtak: valószínű a „helyi változatok távoli emléke derenghet a fejükben” (Faragó – Ráduly).

            1971-ben rátaláltam a ballada második változatára: adatközlőm ezúttal a 73 éves Majlát Józsefné Ötvös Sára volt. Sári néni is gyermekkorában tanulta: „Édeaspámtól tanultam, akkoriban fújta vót sokat, mikor az emberek adták le Seprődi Jánosnak a sok éneket.” Érdekes, hogy míg Pozdor János gyermekkora óta egyszer sem énekelte, Sári néni egyéni balladarepertoárjában ez a ballada még aktív darabnak számít. Igaz, hogy csak ritkán és csak a maga szórakoztatására szokta elővenni: „El-elszoktam énekelni, de ritkán. Olyan keservesen fújtam, hogy még a gyermekeim sem tanulták meg tőlem. Itthon szoktam fújni inkább, lábtörlőkötéskor vagy egyéb munka közben.”

            A Seprődi gyűjtését is ide számítva, Kibédről tehát három Barcsai-változattal gazdagodott népballadaköltészetünk. A három változatot nemrég Faragó József vetette egybe (A kibédi Barcsai-ballada hatvan év múltán. NyIrK. XVII. évf. 1973. 1. szám). Véleménye szerint: „Nincs kizárva viszont, sőt egészen bizonyosra vehető a szövegek közvetett kapcsolata. A két Pozdor és Ötvös Sára magyar ajkú cigányok. Kibéden a számuk mintegy 100-200 között mozog. Ha a gyermekeket leszámítjuk, a kör még összébb szorul. Folklórkutatásunkban tudtommal még senki sem vizsgálta meg, ám valószínűnek látszik, hogy ilyen viszonylag kis közösségben aligha élhetnek egy ballada egymástól teljesen független változatai.”

Nos, ez a megállapítás a balladák dallamára is érvényes: lényegesebb eltérés csak a bővített sorok éneklésénél mutatkozik.

(Ráduly 1975: 171–172.)