Az kell, anyám, az kell
„Menek, anyám, menek,
Somoskába menek.”
„Ne menj, lyányom, ne menj
Met odaadtalak.”
„Kinek, anyám, kinek?”
„Egy csobán legénnek.”
„Nem kell, anyám, nem kell,
Met a hamar felkel,
Met a hamar felkel,
Hamar birgetni kezd.”
„Menek, anyám, menek,
Somoskába menek.”
„Ne menj, lyányom, ne menj,
Met odaadtalak.”
„Kinek, anyám, kinek?”
„E harangozónak.”
„A kell, anyám, a kell,
Met a hamar felkel,
Egyet-kettőt kondít,
Mellyém kondorodik.”
Távoli, elnépiesedett változata egy valószínűleg Németországból bekerült német, illetőleg latin nyelvű diákéneknek. A diákénekben természetesen a diák és nem a paraszt vagy a harangozó a választott személy. A diák dicsérete először nálunk a XVIII. század közepén a Solymosi daloskönyvben jelentkezik; megvan azonban Pálóczi Horváth Ádámnál (1813) és a későbbi népköltészeti kiadványokban is. A mezőségi Ördöngösfüzesről román változatát is lejegyeztük (ErdMúz. XLVI. 262).
Kanyaró Ferenc: ErdMúz. IX (1892). 546—8, X, 69—72. — Seprődi János: ItK. 1909. 243. kk. — Csűry Bálint: ErdIrSzemle I, 90. — Szabó T. Attila: ErdMúz. XLVI, 259—63.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 648.)