A pünkösti rózsa
S e pünkösti rózsa
Kihajlott ez útra.
Nekem es kihajlott
Szekeremnek rúdja.
Nem tudom, édesem,
Jóra-je vaj rosszra,
Jóra-je vaj rosszra,
Vaj hótig bánatra.
Adná Isten jóra,
Ne fordissa rosszra,
Ne fordissa rosszra,
Vaj hótig bánatra.
Kimenék ez útra,
Lenézek ez úton,
Látám édesemet
S ő es láta ingem.
Akarám szollítni,
Szánom búsítani
S ez ő genge szívit
Megszomoritani.
S úgy es megszóllítom
Egy szóval, kettővel,
S úgy es megszóllítom
Egy szóval, kettővel:
„Merre mensz, édesem,
Hova mensz, édesem,
Víz alámentjire,
Szélnek feljöttjire?
Víz alámentjire,
Szélnek feljöttjire,
Ne menj el, édesem,
Ne hagyj el ingemet!
Met megveszen ingem
E hideg havassa,
E hideg havassa,
Disznó turkálása.”
„Nem veszen, édesem,
Jó meleg csergébe,
Nem veszen, édesem,
Jó meleg csergébe.”
Fúvadoz e szellő,
Azt sem tudom, merről,
Alul e vaj felül,
Vaj édesem felől.
Fúdd el jó szél, fúdd el
Hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát
S ez én lelkem búját!
Fúdd el, jó szél, fúdd el
Lodzás közepibe,
Fúdd bé édesemnek
Meleg kebelibe!
Jaj, ne fúdd szegénnek,
Hogy éljen kedvére;
Éljen, eki élhet,
Met én nem élhettem,
Met én nem élhettem,
Bútul se, bánattúl,
Bútul se, bánattúl
S e fekete gyásztúl.
Az 1—2. és 4—5. versszaka ugyancsak Klézséről már Petrásnál (1841—42) megvan. A 12—13. szakaszt l. a „Fújd el jó szél, fújd el” kezdetű darabban (227. sz.). Egy másik klézsei változatát is ismerjük.
Domokos—Rajeczky I, 76, 123, II, 198, 201.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 643.)