A nagy hegyi tolvaj

Vót eccer egy szegén ember s egy asszony. Azoknak vót egy szép leányik. Az olyan szép leány vót, hogy királylegények kérették, s így es nem ment el utánnik.
Csak eccer eljő egy szép cifra katona. Hogy jő neki, hogy nem, elment az után. Olyan messze elvitték, nem es abba az országba vót. Más országba vitte átal. Ő nem tudta, kicsoda az a katona, de az egy nagy hegyi tolvaj vót.
Tölt-múlt az idő, de ő örökké véres ruhákat mosott. Ő örökké véresen jött haza. Örökké ment, s jött, de a felesége sohase tudta: hová mejen s honnan jő. Ő csak annyit tudott, hogy mindennap véres ruhát mosott a patakon.
Egy regvel csak elkezdte énekelgetni, amint mosott a patakon:
Madarka, madarka,
Ne zavard a vizet,
Hogy igyam belőle,
Hogy írjak levelet,
Apámnak s anyámnak,
Szűbéli mátkámnak,
Hogy tudják meg ők es,
Kinek adtak férhez,
Cifra katonának,
Hat ökrös gazdának,
Nagy hegyi tolvajnak.
Hogy elvégzette a mosást, bement a házba, hogy elalítsa a bubáját. De ő ott es csak énekelt eléfelé.
Akkor jött es az embere, a tolvaj, s meghallotta,  
mit énekel. Kérdi es: „Mét sírc magad, asszony, ki szomorított meg?” — „Senki ingem meg nem szomorított. Cserefát égetek, gyermeket rengetek. Cserefának füstje hozta ki a könyveimet.” — „Hazudsz, kutya asszony, halltam bánatodat. Mi nem ér neked, mit nem szeretsz nálam? Nincs mit egyél s felvégy magadra?”
— „Vagyon csendes, jámbor uram, mindenem van nekem. Van mit egyem es, van mit felvegyek es. Csak az idegenség bántsa a szívemet. Messze van édesapám s édesanyám. Milyen rég idehozott, s nem vitt el bár látólag héjzik.”
„Készülj, kutya asszony, a búzamezőre s a fejvevő székre.” — „Minek mennyek, társam, mét vicc ingem oda? Gondolom, hogy olyan nagyot nem vétettem neked.” Akkor szegény asszony fődre leborula, s keservesen sírni fogott. „Engedjen meg nekem, csendes, jámbor uram. Bár még egy esztendőt: nöjjen meg gyermekünk. Met erőst kicsike, tőlem elmaradjon, s az idegen kézre keservesen hagyjam!” De a kutya tolvaj,
mégsem sajnálta asszonyát. „Én ezt parancsoltam, s ennek így kell lenni!” S akkor aval ki es ment a házból.
Szegény asszony mit csináljan? Eléhitta a szógát: „Hallod-e, kicsi szógám. El kell vigy ingemet magad ki a búzamezőre, hogy a gazdád vegye fejemet.” — „Mit mond maga, gazdaasszonyom? Hogy tudná magának fejit venni, mit vétett akkorát?” — „Tudtam szerint semmit se vétettem. Csak keseredett vótam, búmba énekeltem, s ő azt meg kellett hallja.”
Elmejen a szóga, eléhojza a hintót, s felveszi álmából a kicsike gyermeket. Felülnek a hintóba, s mennek ki a búzamezőre. De menőleg az asszony egyet könyörgött a szógának. „János, kicsi szógám, ügyelj jól a gyermekemre. Mikor megéred, hogy megnő, mondd meg neki, az édesanyja hogy hótt meg, s milyen ártatlan vót.” Hogy tudja meg ő es, mi átal hótt meg az édesanyja. „Én még arra kérlek, mikor fejemet levágja, tedd a réztángyérba, s öntözd ürmös borval. Küldd ki  
a fejemet Kolozsvárra, hogy ott tegyék várkapura. Vegyen példát róla minden apa s anya, hogy tudják meg ők es, hogy adják a leányikat férjhez.”
Akkor ki es értek a hintóval a búzamezőre. A kutya tolvaj leragadja a hintóról, reátette a csutakra a fejét s levágta.
A szóga elvette a fejét, hogy ne vegye számát a tolvaj. Felültek a kicsikével a hintóba. Jövőleg, amint jöttek hazafelé a hintóval, a kicsike sírni kezdett. De János kezdett énekelgetni neki, hogy alalítsa:
Belibe, belibe,
Kicsi Ráduj Péter,
Me’ minnyá’ jő mámá,
Hoz neked csicsikét,
Má’ minnyá’ jő tátá,
Hoz neked kácsikát.”
A. tolvaj mikor meghallta, abba hejbe megszakadt a szíve, s a gyermek elmaradott. Aztá János nevelte fel. Neki vót gondja reá. Ő maradott a vagyanjikba.

L. a 33—40. balladaváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)